Božidar NAGY, Magda VOJNOVIĆ, «Ivan Merz, a horvat ifjusag apostola», Sugarzo Emberek, Eletpeldak szazadunkbol, Eisenstadt, 1981., str. 120-134

IVAN MERZ, A HORVÁT IFJÚSÁG APOSTOLA

 

Tőbb mint 50 év múlĭ el Merz Ivan haiála óta, emléke azonban igen elevenen éi nemcsak Zágrábban, hanem az egész horvát nép körében is. Mi volt az ebben a fiatalon elhunyt zágrábi tanárban, ami még mindig vonzó és lelkesítő, azoknak a nemzedékeknek is, akik nem ismerték személyesen? Még be sem tölíötte harminckettedik életévét, amikor eltávozott az élõk sorából, miután hat évig mint tanár múködött a hoгvát fővárosban, - mégis olyan mély nyomot hagyott hazája katolicizmusában, olyan fényt gyújtott, hogy sugarai napjainkig is elérnek. Szeretnénk bemutatni ennek a fiatalembernek - mondhatnánk, napjaink emberének - lelki nagyságát, mert jelentősége messze túlhaladja határainkat.

 

Szabadelvű nevelés

 

Dr. Merz Iván Bosznia Banjaluka nevű kisvárosában született 1896. deo. 16-án. Ėdesapja, Csehországból odaszármazott német, az osztrák-magyar monarchia katonatisztje volt, s egyben mint a helyi vasútállomás főnöke dolgozott. Édesanyja kanizsai magyar. Szülei csupán külsőséges hagyományok szerint voltak katolikusok; minden mélyebb vallási élet hiányzott belőlük. Ivánnak ,,tisztességes polgári nevelést“ biztosítottak, minden vallási alap nélkül. Így a kisfiú olyan szabadelvű ·környezetben nevelkedett, amely minden evilági értéket érdemén túl becsült. Természeti ádottságai közül kitűnt művészi érzéke, amely különösen az irodalom iránti érdeklődésben nyilvánult meg.

 

Az elemi iskolát és a gimnáziumot szülővárosában végezte, majd 1914-ben érettíségizett kitűnő eredménnyel. Bár az iskolában tanult hittant, ennek - mint maga mondta - nem sok hasznát vette a lelkiéletben. Gimnáziumi évei alatt pozitív hatással egyedül anyanyelv-tanára, dr. Markovics Ljubomir volt a fiatalemberre. Évekkel később így fogalmazta meg azt a mély benyomást, amelyet tanáгa keltett lelkében: ,,Ő mentett meg az örökkévalóság számára.“ Markovics érett katolikus értelmiségi volt, aki jellemével, széles körű műveltségével és őszinte, mély vallásos meggyőződésével imponált diákjainak, különösen Ivánnak. Rajta keresztül az isteni kegyelem vezetésével megtalálta a hithez és az igazi értékekhez vezető utat.

 

A tiszti akadémia neveltje - egyetemista - katona

 

Érettségi után szülei kivánságára a bécsújhelyi tiszti akadémiára kerül. Mindössze három hónapig maradt ott, mivel sohasem volt kedve a katonáskodáshoz. Akadémiai tartózkodása mégis hasznára vált, mert itt ismerkedett meg közelebbről környezete erkölcsi nyomorúságával. Növendéktársainak iszákossága, kicsapongása, káromkodása és trágár beszéde végtelen undort váltott ki benne.

 

Ezután édesanyja kívánságára beiratkozott a bécsi egyetem jogi karára. Közben már javában dúlt az első világháboгú. 1915-ben Ivánt is behívták.

 

Az első világháború vérében és lángjában

Alapvető katonai kiképzés után az olasz frontra vezényelték. A háború végéig ott is maradt. A háború sokak lelki elszegényedésére szolgált; őt azonban vallási téren nagyon meggazdagította. A halállal állandóan szembenézve, különféle szenvedéseknek kitéve, annyi embeгt látott elveszni maga körül, annyi emberi tragédiát figyelt meg, hogy mindennek hatására lemondott irodalmi-esztétikai világnézetéről. A háborúból edzetten, hitében megerősödve került ki, teljes tudatában annak, hogy az˙életnek csak akkor van értelme, ha keresztény. Életrajzírói szerint éppen a háború járult legnagyobb mértékben hitbeli meggyőződésének megerősödéséhez.

 

Tanulmányok európai fővárosokban

 

A háború után Bécsben folytatta tanulmányait. Végre beiratkozhatott oda, ahová már régen vágyott: az írodalom, a germán és román nyelvek tanulmányozására. 1920-ban francia ösztöndíjat kapott, és Párizsba került, ahol a Sorbonne és az Institut Catholique diákja lett.

 

Egyetemista korában már mély lelkiéletet élt, amelyet zágrábi évei alatt tovább fejlesztett. Bécsi tartózkodása alatt beiratkozott a horvát egyetemisták „Hrvatska“ (Horvátország) nevű szervezetébe, és ott titkári szolgálatot teljesített. Kollégáival együtt szorgalmasan készült arra az apostoli munkára, amelyet később hazájában végzett. Párízsi évei alatt társaival együtt beiratkozott Páli Szent Vince egyesületébe, és gondoskodott a párizsi szegényekről. Tanuláson kívül más módon is szélssítette kulturális látókörét. Színházba, operába, hangversenyre járt, megismerkedett több katolikus ifjúsági szervezet tagjaival, valamint több katolikus társadalmi munkással.

Még középiskolás korában naplót kezdett vezetni. Ezt a tiszti akadémián, majd később a fronton, valamint Bécsben és Párizsban is folytatta. Így maradt meg az a sok értékes oldal, amelyeken keresztül szinte lépésről lépésre figyelemmel kísérhetjük lelki fejlődését. Nem egy ma élő fiatalember találhat sok közöset ezekkel a feljegyzésekkel. Iván mindent feljegyzett naplójába: kételyeit, gyanakvásait, gyötrődéseit, szilárd világszemlélet utáni vágyát és erre való törekvését, az első ifjúkori szerelem emlékeit, benyomásait az olvasott könyvekről, színházi látogatásairól; vallásos élményeit, imáit.

Bécs, 1915. V. 17. - Az életem egy nagy kérdőjel. Napról napra tűnik gyermeki hitem. Hiányzik az a régi megkülönböztetés a jó és a rossz közőtt. Azt kérdezem magamtól: valóban jó-e mindaz, amit azelőtt jónak tartottam? Mi az a „valóban jó“, és létezik-e jó? Nem előftélet-e minden világszemlélet? És állandóan így élek és kérdezek. Csak amit magam előtt látok, arról látom, hogy létezik... Van-e Isten, vagy níncs? És mit értünk Isten nevén? Tény, hogy Ő létezik, hogy érzem őt magam körül, magamban, itt, ezen a helyen, ott, mindenütt. Dallamai kitöitik a világűrt. Minden ember érzi valami nagyobb és örökkévalóbb leheletét... Tehát van Isten. Akkor azt kérdezzük: mi az az Isten, milyen? Imádkozhatunk-e hozzá? Személyes-e? Ezekre a kérdésekre bensőnk felel egyes egyszerű esetekben. Megbántom a szűleimet, nagyon sajnálom. Ez annak a bizonyítéka, hogy az az érzés, hogy igazságtalanságot követtünk el, nem előítélet, hanem bennünk igazság van. Az igazság elv, amely bennünk van, és egész bensőnk felindul, ha ez ellen az elv ellen cselekszünk. És Az, akit magunk körül érzünk, akiről az ész arra a felismerésre jut, hogy örök, aki felé a lélek akaratlanul is törekszik, ő lesz valójában az lgazságosság. Ezzel jutunk el a személyes lstenhez. Ö létezik, és én erősen hiszem, még a kísértés legnehezebb perceiben és kéteiyeiben is, hogy ő az egyetien, örök, nagy lsten. És ha ő létezik, már arra következtethetünk, hogy életünknek van értelme...

 

Banjaluka, 1915. IX. 5. - Hogy megint beszéljek mаgаmról legjobb bаrátomnаk: egész nаp szörnyü lelkiállаpotbаn voltam. A templomban nem tudtam igazán összeszodett lenni, állandóan kérdések törtek rám, hogy nem áltatom-e, nem ámítom-e magam, nem beképzelés-e mindez. Ehhez járult a természettel való borzasztó összeütközésem... Vagy katolikus, vagy semmi, mondom megint. De miért vannak szek a szörnyű kételyek, ez az önmagam gyötrése? Emellett itt az emberben az önzés, hogy undorodnia kell önmagától. Igaz, most már ogy kicsit kikerültem ezekből a zavaros érzésekből. Szemem előtt a Madonna képe bíborban...

 

Párizsi naplóját lаpozgаtvа és аkkori levelezését olvаsvа látjuk, hogy már akkor teljesen kialakult jellem volt, és mélyen áthatotta a hit. Ennek a hitnek akarta szentelni egész életét. Párizsból egyszer a következőket írta édesanyjának: „Tudod, hogy az egyetemi élet Bécsben, majd a háború, tanulmányaim és végül Lourdes meggyőztek arról, hogy a katolikus vallás az igazi, és azért egész életem Krisztus Urunk körül forog“ (1921. okt. 20.). Ez év január 20-án írja naplójába: ,,Apuka január 12-én, ezüstlakodalrna alkalmából, 20 év után először járult szentáldozáshoz. Jézus Szívéhez intézett imáim meghallgatásra találtak! A levélben, amelyet írt, a megtérés tipikus példáját látom. Természetfölötti erő téritette meg: a Kegyelem. Még Anyuka okoz gondot.“ (Édesanyja csak Zágrábba jötte után tért meg; akkor már nem vezetett napiót, így erről közelebbit nem tudunk.)

 

Új ember Zágrábban

 

Miután befejezte tanulmányait, 1922 őszén Zágrábba érkezett, ahová szülei már előzőleg átköltöztek. Az érseki gimnáziumban kapott állást, mint a francia és német nyelv tanára. Ebben az állásban maradt rövid élete végéig. A következő évben ledoktorált a zágrábi egyetem filozófiai karán. Doktori értekezésének cime volt: „A liturgia hatása a francia írókra Chateaubriand-tól a mai napig.“

 

Abban az időben sok horvát fiatalember tanult külföldön. Tanulmányaik befejezése után sokan hazatértek, de hazatértük semmi feltűnést nem keltett. Ivánnál másként volt. Sztankovics Marica, későbbi munkatársa szépen fejezte ezt ki: „Látóhatárunkon új ember tűnt fel. Olyan ember érkezett, akinek számára a hit nem hagyomány, hanem élet volt, és a katolikus munkát nem sportnak, hanem a halhatatlan lelkekért való harcnak tekintette.“ (Zivot (Élet) c. folyóirat, 1938. 5. sz.)

 

Iván tudta, mit akar; egész életprogram volt eiőtte. „Élethivatásom a katolikus hit“ - írta édesanyjának Párizsbói. Ezt a hivatást minden várakozáson felül betöltötte, munkatársai bámulatára. Mit tett az „új ember“ Zágrábban? Életének és munkásságának zágrábi hat évét a következő szavakkal jellemezhetnénk: A megtestesült szeretet volt lsten és ember iránt, amely nem ismert semmiféle magánérdeket. E két keresztény parancsot a hősiességig teljesítette, még hozzá naponta, kitartóan, utolsó leheletéig hűségesen.

 

Kívülről nézve élete egészen mindennapi élet volt. Tanári hivatását és egyéb kötelességeit lelkiismeretesen teljesítette, szabadidejét pedig a katolikus ifjúsági munkának szentelte. Az utébbi téren nem volt egyedül: akadtak a világi hívek között többen, akik katolikus társadalmi munkát végeztek. Benne azonban volt valami egészen különös, egyedülálló. Természetfeletti szépségű lelkének gazdagsága munkásságában jutott kifejezésre. Sokan mondtak róla, hogy közelében lsten különleges jelenlétét élték meg, és ez a jelenlét mintha belőle sugárzott volna ki.

 

Részesülés lsten benső életében

 

Miben áll dr. Merz Iván lelki nagyságának titka? Milyen forrásokból merített erőt munkájához, táplálékot lelkének? Amikor egy ankét alkalmával azt a kérdést tették fel neki: mi is az a lelkiélet, így válaszolt: „A lelkiélet elmélkedés az isteni dolgokról; lsten benső életében valórészesüiés, bizonyos módon lstenné alakulás.“ - Szükség van-e a lelkiéletre? - „lgen. Mert anélkül megszűnnénk létezni. Anélkül az élet pokol lenne.“

 

Nem kétséges, hogy intenzív lelkiélet volt az az igazi forrás, amelyből apostoli működése táplálkozott. Imaéletének központjában a mindennapi szentmise és szentáldozás állt. Naponta negyedórás elmélkedést végzett, mint ahogyan maga mondta egy ankéten. Napi ájtatosságai közé tartozott az olvasóimádkozás is. Hetenként többször a délutáni órákban a Jézus Szíve bazilika karzatán észrevétlenül és zavartalanul végigjárta a keresztutat. Szívesen és gyakran végzett szentségimádást. De Iván nemcsak imádkozott: az ima apostola is volt. Számos, különböző folyóiratokban közölt cikke buzdította az olvasókat a lelkiéletre. Lakásán osoportösszejöveteleket rendezett, amelyeken a jelenlevőket az elmélkedő imára tanította. Nem volt egyetlen rend vagy intézmény tagja sem, és nem kötötte magát semmilyen előírt îmamódhoz. Mindaz, amit imádkozott és ahogyan imádkozott, szabadon, önként, természetesen, szívből jött. És pontosan így rokonszenves nekünk, így vonzó és követésre buzdító.

 

A liturgikus megújhodás úttörője

 

Ha mélyebben akarunk Merz Krisztushoz való viszonyának lényegébe hatoini, lehetetlen mellőznünk a liturgia területét. Még bécsi tanulmányai alatt felébredt érdeklődése a liturgia iránt. Párizsban szedte össze az anyagot doktorátusához, amelyet - mint már említettük - később Zágrábban védett meg. Ő maga is mély liturgikus életet élt. Mindennapi szentmiséjét nagy francia - latin misekönyvéből kísérte, az Egyház imáinаk minél tökéletesebb megértésére torekedve. Előadásokat tartott és lelkes cikkeket írt a liturgiárói. Programadó cikkében, amely a „Luc“ (Fény) c. folyóiratban jelent meg (1924. 1. sz.), „Lelki megújhodás a liturgia által“ címmel, így írt: „A liturgikus elmélkedés által minden katolikus naggyá és univerzálissá válik. Személyes érdekeit elhagyva úgy kezd érezni, mint ahogyan maga az Egyház, a mérhetetlen Krisztus tükörképe érez. Minden egyes lélek a liturgia alapján nevelődik. Mondhatnánk, hogy a liturgia a szó legszorosabb értelmében pedagógia, mert segítségével a hivő lélekben átéli Krisztus örök életének minden szakaszát...“

 

„Liturgia és művészet“ c. cikkében (Zivot 1924, 4. sz.) a következőket mondja: „A katolikus szertartás szépsége olyan csodálatos, hogy aki egyszer megérezte ezt a szépséget, lelkében arra vágyik, hogy mindent otthagyjon, és egész életét liturgikus imában töltse, éjjel-nappal szüntelenül dicsőítő himnuszt énekelve a legszentebb Szentháromságnak.“ A jazsuita P. Vrbanek, gyóntatóatyja és lelkivezetője mondta egy alkalommal, hogy Ivánnak a liturgia jelentette a művészetet és az életet. Ő maga is így nyilatkozott imént említett cikkében: „A liturgia művészi egész, amelyben az összes művészet részt vesz, és amely minden művészetre kihatással volt.“

 

Amikor 1921-ben megjelent a római misekönyv horvát nyelvű fordítása, ő írta meg a recenzióját „Elmélkedés a Római Missaléról“ címmel. Többek között ezt is megjegyezte: „Egy ilyen alapvető mű fordítása korszakalkotó jelenség irodalmi életünkben. Mi több, mondhatnánk, hogy ez a könyv a legértékesebb mű, ami valaha is horvát nyelven megjelent.“

 

Szemünk előtt tartva mindazt, amit Iván tett a liturgiáért vagy mondott róla, igyekezetét és erőfeszítéseit, hogy a horvát katolikusok között fölébressze a liturgikus tudatot és a liturgikus életet, jogosan nevezhetjük őt útíörőnek a liturgikus megújhodás terén Horvátországban.

 

Egyházias szív

 

Másik nagy szívügye az Egyház volt, a római pápával az élén. Kevés olyan ember taláiható lsten kiválasztottjai, az oltár jelöltjei között az utolsó századok folyamán, akinek életszemléletében ennyire kifejezésre jutott volna Krisztus misztikus testének megértése. Erről tanúskodik egy ezzel kapcsolatos ankét-kérdésre adott felelete is: „Miért szeretem a katolikus Egyházat és a Szentatyát?“ - „Mert benne (az Egyházban) látom forrón szeretett Üdvözítőm és istenem, Jézusom tiszta képét, minden tökéletességével, a Szentatyát pedig úgy tekintem, mint lstenemet és Uramat emberi alakban.“ Ezek a szavak egy Pál lelkéhez hasonló lélekről tesznek tanúságot, amely mélyen behatolt Krisztus titokzatos testének titkaiba.

 

Szeretete az Egyház iránt nem volt csupán magánügye. Apostoli munkásságával szóban és írásban igyekezett az emberek lelkében felébreszteni a tudatot: mi is voltaképpen az Egyház, mégpedig az egyetemes Egyház, élén a pápával, Kгisztus Urunk helyettesével. Ezzel kapcsolatos munkássága igen széles körű volt, mindez azonban egy célhoz vezetett: hogy az egyetemes Egyház minél intenzívebben legyen jelen a horvát részegyházban. Erre törekedett, amikor a XI. Pius által kezdeményezett Katolikus Akció elveit igyekezett megvalósítani hazájában (erre még visszatérünk), amikor a pápai körlevelek tanulmányozására serkentett, vagy amikor egy külön „Pápai Nap“ bevezetésén fáradozott.

 

„Merz a pápai körlevelek embere volt“ - emlékezett meg róla a horvátok bíborosa, Franjo Seper, aki személyesen ismerte. „Számára szent volt a pápa szava. Sentire cum Ecclesia - az Egyházzal érezni, ennek megtestesülése volt. Nem volt ez csupán valami katonás engedelmesség vagy szótfogadás, hanem az Egyház iránti szeretet nyilatkozott meg minden szavában.“

 

Ifjúsági vezető

 

Még tanulmányi évei alatt kapcsolatot tartott fenn több európai ország katolikus szervezeteivel. Tanulmányozta munkájukat, szabályzatukat, tevékenységüket, eljárásmódjukat. Figyelemmel kísérte a katolikus mozgalom fejlődését hazája fiataljai között is.

 

Röviddel Zágrábba érkezése után a már fennálló Katolikus lfjúsági Szövetség elnökévé választották. Többekkel együtt a Szövetség szükséges átszervezését szorgalmazta. Fáradozásai eredményeként az lfjúsági Szövetség egy év leforgása alatt a Horvát Sasok Szövetségévé alakult át. Iván élete végéig titkára és alelnöke volt. A megújult szervezet célja az ifjúság nevelése volt vallási, értelmi, erkölcsi és testi téren. Ivánnak köszönhető, hogy erőteljes vallási-kulturális jelleget kapott. Az előbbi már abban a jelszóban is megnyilvánult, amelyet az ő indítványára fogadott el és tett magáévá a Szövetség: „Áldozat - Eukarisztia - Apostolkodás.“ Meggyőződése szerint minden katolikus szervezet célja és minden nevelés célja is egyben „minél több embert egyesíteni Jézussal az Oltáriszentségben már itt a földön, hogy minél többen támadhassanak fel Vele elválaszthatatlanul egyesülve az örökkévalóságban.“ A szervezet szabályait, az „Aranykönyvet“ is ő állította össze, új irányzatokkal és eszményekkel gazdagítva szlovén nyelvű mintáját; ilyen volt pl. a szeretet és odaadás az Egyház és Krisztus Urunk helytartója, a pápa iránt.

 

Apostoli munkájának tudományos alapot is adott: két évig (1923 - 1925) P. Alfirevic SJ vezetése alatt magánúton keresztény filozófiai és teológiai tanulmányokat végzett.

 

A fiatalok, akikkel naponta érintkezett, nemcsak apostolukat és eszményi vezetőjüket látták benne. Mindannyiuk igazi, őszinte barátja is volt. Különösen olyankor számíthattak jószándékú irányítására, amikor egy-egy fiatal életét a neki megfelelő helyes útra kelleít terelni. Ilyesmiben felülmúlhatatlan volt. Sok, ma már magas korban lévő akkori fiatal, férfi, nő egyaránt emlegeti ma is szeretettel és bölcs megfontolással adott tanácsait, a tőle kapott segítséget, amellyel az élet igazi értékei felé irányította útjukat.

 

Az Egyház hihetetlenül élénken élt benne, és volt jelen minden tevékenységében. Igyekezett kiszélesíteni kortársainak kereszténységét, és megértetni velük, mi a „katolikus“. Emlékeztette a keresztényeket, hogy életüknek összhangban kell állnia azzal, amit hisznek, hogy következetesen kell a hit szerint élni. Vallota, hogy a teológia nincs kizárólag a papok számára fenntartva, és szükséges, hogy az értelmiségiek vallási műveltsége összhangban legyen világi műveltségükkel. Hiszen nincs szomorúbb, mint amikor egy egyetemi végzettségű embernek olyan elképzeléseí vannak a vallás terén, mint egy tíz éves gyereknek.

 

A Katolikus Akció lelkes munkása

 

XI. Pius pápa 1922-es körlevele után egy évre Jogoszlávia püspökei is közös körlevélben ajánlották a híveknek a Katolikus Akció megszervezését az országban. Amint a pápai körlevél megjelent, Iván munkához látott. Jellemét ismerve csak természetes, hogy kész volt engedelmesen véghez vinni Krisztus helytartójának óhaját, lelkesen válaszolt a világiaknak szóló felhívására, hogy vegyenek részt az Egyház apostoli tevékenységében. Nem egy külön szervezet megalakítása lebegett a szeme előtt, hanem a már fennálló katolikus egyesületekbe igyekezett belevinni a Katolikus Akció eszményeit és elveit. Sajnos azonban gyakran ütközött ellenállásba, megnemértésbe. „Gyakran mondtuk neki, hogy forradalmár - emlékezik P. Jäger SJ -, hogy azzal, hogy a pápa elképzeléseit a mi közéletünkbe igyekszik bevezetni, forradalmat csinál. Ilyenkor azt felelte: ,Különös egy forradalom, elismételni, amit a Papa mondott!' “ Nagy türelemmel, szelídséggel és keresztény megbocsátással ellenfelei iránt sikerült mégis áttörésre segítenie a Katolikus Akció eszméit a horvát katolikusok között.

 

Mindenkor tisztaság a jelszó

 

Ahhoz, hogy jobban megérthesse a fiatalokat, jövendő vezetőjüknek is át kellett élnie mindazt, amit minden jóerkölcsű fíú és lány átél ifjúsága válságos évei alatt. Iván naplója mutatja, milyen mély nyomot hagyott lelkében az első, ífjúkori szerelem élménye, és főleg hogy milyen elhatározásra jutott ennek következményeképp. Ugyanis még középiskolás korában beleszeretett egy lányba. Sajnos, az igen „könynyű“ felfogású volt; ezt Iván is észrevette. Amikor az iskolai vakáció alatt a lány egy másik városban tartózkodott, hagyta magát elcsábítani, majd kétségbeesésében öngyilkos lett. Ennek hatása sokáíg elkísérte hősünket.

 

Banjaluka, 1915. XII. 12. - Megbékéltem, talán örökre, a természettel. A női elem eljátszotta életemben azt a szerepet, amelyet el kellett játszania. Itt nincs több dolgom nőkkel. Nem akarok szerelmes lenni, ez érzékiséggé fajulhat. A többi nőnek életemben csak baráti szerepe lehet, egészen finom baráté. De borzasztó, ha elgondolom, hogy mindig egy olyan társadalomban kell forognom, amely tele érzékiséggel. A napokban tisztaságot fogadtam házasságig a Boldogságos Szűznek. Lehet, hogy a tisztaság halálomig tart.

 

Korán felismerte, hogy a keresztény élet örök harcot jelent, megpedig elsősorban önmagunkkal: bensőnkben összhangot igyekszünk teremtení, rendet bevezetni szenvedélyeink és ösztöneink közé. Szívesen vette fel ő is ezt a harcot, hogy lelkéből a kegyelem segítségével kialakítsa lsten remekművét. Majd minden évben lelkigyakorlatot tartott, ezek alatt sok jegyzetet készített, amelyek mutatják, milyen élénken törekedett a keresztény tökéletesség elérésére. Íme néhány feljegyzése:

 

1923. XI. 8. - Megkérdeztem az Úristent, nem látnám-e magam szívesen halálomkor mint papot vagy szerzetest. Semmi különös vílágosságot nem kaptam e tekintetben. Egészen boldogan halnék meg ebben a helyzetben is, amelyben vagyok, csak attól félek, hogy a katolikus szervezetekben végzett munkámban, az írásban stb. eddig inkább személyes rokonszenvemet követtern és nem azt, ami lsten érdekét jobban szolgálja. Azért kellene, hogy továbbra is ebben a környezetben dolgozva, amelybe lsten akarata helyezett, valakinek az irányítását kövessem, - vagyis azok vezetését, akiknek hivatása és élete a Szentlélek közvetlen hatása alatt áll...

 

1926. III. 28. Virágvasárnap. - Krisztus Kiгály vezetése alatt küzdve, életem végéig megfeszítettnek kell lennem. Krisztus Jegyesét is századokon át keresztre feszítették, - nekem is részesülnöm kell ebben a dicsőséges hasonlatosságban. A kereszt nélküli, kellemes élet számomra szégyenteljes kellene hogy legyen. Azért boldognak kell lennem és Jézus hadserege normális állapotának kell tekintenem - nem morgolódva, mint eddig - nehéz állapotbeli kötelességeimet, amelyek gátolnak az elegendő egyéni tanulásban és a munka végzésében...

 

III. 29. - A Megváltó Názáretben egészen 30. évéig végzett teljesen technikai munkát. Ács volt. Azt a munkát más is elvegezhette volna. Ő nem azért jött a világba, hogy ács legyen, de mégis végezte ezt a munkát, majdnem egész életében.

A tanulság számomra: a Megváltó példát ad, hogy magamnak is egészen technikai munkának kell alávetnem magam; olyanoknak, amelyeket helyemben más is elvégezhetne, talán még jobban (iskola). Lemondani egyéniségemről és olyan munkát végezni, olyan téren, ami nem felel meg meghatározott egyéniségemnek: azért szükséges, hogy le tudjam küzdeni a magam akaratát - superbiam vitae (az élet kevélységét). Azért örömmel kell továbbra ís állapotbeli kötelességeim nehéz keresztjét hordoznom, hogy ezzel kenyeret keressek. Az Atya akaratának ilyen teljesítése legyen a Katolikus Akcióban végzett munka áldásának záloga.

 

Egyre erősödött benne egy nagyobb, tökéletesebb szeretetre szóló hívás, hivatás, ahogy lsten egyre jobban kitöltötte lelkét. Bár tiszteletben tartotta a keresztény házasságot, a tisztaság és szüzesség egyre nagyobb erővel vonzotta. Mielőtt bevonult katonának, ezt jegyezte naplójába: „A jelszó tisztaság és mindig tisztaság kell, hogy legyen.“ 1923-ban, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén egész életre szóló tisztasági fogadalmat tett: szíve minden szeretetét Krisztusnak adta, hogy így kiterjeszthesse minden emberre, akivel csak életútján találkozik.

 

Törekedett a fiatalokban is segíteni a keresztény beállítottság kifejlődését a szerelem, házasság, tisztaság, nemiség tekintetében. Ide tartozik egy kis írása „Te és ő“ címen az érettebb, házasságra készülő férfiifjúságnak. Beszélt a családról, a nők helyzetéről a modern társadalomban, a táncról, filmekről, könyvekről, divatról. Felhívta a lányok figyelmét arra, hogy az a gyengédség, amelyet vőlegényüktől vagy vőlegényjelöltjüktől elvárnak, sokszor olyasmit idézhet a másikban elő, ami már a bűnnel határos, vagy bűn. Természetesen sok oiyan megnyilvánulása van, amit csak az akkori körülményekre lehet alkalmazni.

A Boldogságos Szűzanya tisztelője

 

Csak töredékesen mutatnánk be Merz Ivan lelkiségét, ha nem tennénk említést a Boldogságos Szűz iránti nagy tiszteletéről. Különösen a Lourdes-i Szűzanya alakja volt előtte kedves. Többször is meglátogatta Lourdes-ot, és ő maga is szervezett zarándokutakat a Szűzanya városába. Előadásokat tartott, cikkeket írt a Lourdes-i Szűzről. Egy barátjának írt leveléből idézünk: „Lourdes-ban az ember valóban a mennyország ,előízét‘ érzi. Igen, Lourdes-ban tanultam meg, mi is az a rózsafüzér, amely azután legjobb barátommá vált. Azelőtt is imádkoztam a szentolvasót, természetesen a hit szellemében, de Lourdes az értelem hitéhez érzelmi mozzanatot adott.“

 

Egy lánynak a következő szavakkal ajánlotta a szentolvasó imádkozását: „Ha nehéz lesz az élete és elérik a gondok, fogja a Szűzanya olvasóját, és az meg fogja vigasztalni, ad erőt, hogy mindent békésen viseljen el, önmaga teljes alávetésével lsten akaratának.“

 

Lourdes-dal kapcsolatban minden elsősorban akkor érdekli, ha az hathatós védelem és bizonyíték a katolikus hit igazsága mellett. Itt látta szinte megfoghatóan megvalósulni azt, hogy Mária Krisztushoz vezet. Lourdes-i élményei nagy hatással voltak rá. Lelkesen ír a hit látható megnyilvánulásairól, amelyek szeme előtt játszódtak le, és amelyekről úgy érezte, hogy az embert a természetfeletti vaiósághoz viszik közelebb:

 

Lourdes-ban először hatalmába kerít egy érzés, hogy ő van ott, lsten Anyja, nagyobb és hatalmasabb és szebb, mint azok a pireneusi óriások, amelyek Lourdes-ot körülveszik... Tehát - Ő áll előtted, és ez olyan valóságos érzés, hogy nem tudsz tőle szabadulni. A hívek ezrei, éjjelente égő gyertyákkal mindannyian, kapaszkodnak a domb szerpentinjén fölfelé, szüntelenül énekelve: Ave, Ave, Ave Maria. Minden remegő lángú gyertya egy lélek, amely holnap vagy pár év múlva Hozzá megy...

 

A Szűzanya iránti őszinte tisztelete nagy hatással volt barátaira és fiataljaira. Különösen a leányifjúság tudta ezt értékelni, mert Iván tudatosan keltette fel szívükben, és ezzel az élet értékei felé irányította őket: a tisztaság szeretete, az anyai hivatás igazi értékelése felé.

 

Irodalmár és а toll apostola

 

„Nagy tehetség, a felfogás, elbírálás és akarat terén is“ - írta lelkivezetője, Vrbanek atya, Iván életrajzában. „Képes volt megtanulni tíz nyelvet, két doktorátushoz szükséges anyagot, és négy képesítést szerzett: a tiszti, tanári, írói és papi pályára“, bár sohasem lett belőle pap.

 

Fölmerülhet a kérdés: miért nem? Ő maga megfelel rá már idézett naplójegyzetében: nem érzett rá hivatást. Hiszen az élet és az apostoli munka - különösen napjainkban - nemcsak papokat, hanem laikus apostolokat is nagy mértékben igényel. Egy laikus oda is eljuthat, ahová papot be sem engednének, különböző előítéletek miatt. Hierarchia és laikusok együtt alkotják az Egyházat, Isten népét! És ma a világiaknak is segíteniök kell, amennyire csak lehet, lsten országának kiépítésében, amit azelőtt leginkább csak a papok végeztek. Úgy látszik, Iván ezt már akkor megérezte; nagyon is új utakon járt, messze meghaladta korát, és talán ma jobban megértjük, mint a maga idejében.

 

Középiskolás korától kezdve sokat olvasott, főleg irodalmi értékű könyveket, valamint sok teológiai művet, amelyek kiszélesítették vallási látókörét. Irodalmi tehetségét is lsten szolgálatába állította. 385 oldalas disszertációján kívül, amelyet francia nyelven írt, és naplóján kívül, amely átírva 800 oldalt tesz ki, hat kisebb-nagyobb könyvet adott ki, és több mint száz cikke jelent meg katolikus folyóiratokban. Cikkeit a feldolgozott téma szerint a következő főbb csoportokba sorolhatjuk: irodalomkritika, liturgia, katolikus szervezetek, Katolikus Akció, Róma és a pápa, Lourdes, időszerű erkölcsi problémák és vegyes témák.

 

Mindenkinek mindene lett

 

Tömérdek fáradozása felebarátai, különösen a fiatalok lelki java érdekében nagy szeretetéről tanúskodik. Ez a szeretet azonban nem maradt elméleti szinten, hanem a mindennapi élet egészen kézzelfogható számtalan szükségéig szállt le. Fizetése egy tizedét a szegények közott osztotta szét. Sok bécsi, párizsi és főleg zágrabi szegény család tapasztalta jószívűségét. „Azok a napok - mondta egyszer egy fiatal tanítónőnek (az illető azon panaszkodott, hogy egész napját elfecsérelte útlevélbeszerzésre egy Lourdes-ba készülő zarándokcsoport számára) -, amelyeken semmit sem teszünk másokért, elveszett napok.“ Szeretete megértéssel volt olyan esetekben is, amelyek másokból ítéletet vagy rnegbélyegzést váltottak ki, mint pl. bukott lányok vagy papi, szerzetesi hivatásukhoz hűtlenné vált személyek. Mária Fгanciska nővér, aki annak idején a zágrábi rendőrségnéi dolgozott mint pedagógus, mesélte: Iván mindig a jó pásztor szeretetével hallgatta végig beszámolóit utcára került lányokról vagy kiskorú bűnözőkről, és nehéz munkájához mindig nagy erkölcsi segítséggel járult. Bármilyen szeretetszolgálatról volt szó, akár lelkivezetésről, akár állásszerzésről, ő készen állott, olyankor ís, amikor a saját látszólagos kárára lehetett csak mással jót tenni. Szeretete odáig ment, hogy végül még életét - is az ifjúságért ajánlotta fel.

 

Krisztus volt az életem

 

Már gyermekkorában látási zavarai voltak, de 1927 óta állandóan betegeskedett. Először torok- és gégegyulladása volt, majd a gyulladás a tüdőcsúcsra és a mellhártyára terjedt át. 1928 elején idült homlokés arcüreggyulladást kapott; műtét mutatkozott szükségesnek. Ez sajnos nem sikerült, bonyodalmak álltak be. Végül is 1928. május 10-én agyhártyagyulladás végzett vele, 32. életévében. Úgy látszik, megérezte élete végét, mert mielőtt bevomult a klinikára, összeállította sírfeliratát latin nyelven. Halála után találták meg íróasztala fiókjában, és ma a horvát fordítással együtt a Szent Szív templomban lévő sírkövébe van vésve:

Decessit in pace fidei catholicae.

Mihi vivere Christus fuit et mori lucrum.

Expecto misericordiam Domini et inseparabilem,

plenissimam, aeternam possessionem Ssmi Cordis Jesu.

Ivan Merz. Dulcis in refrigerio et in pace.

Anima mea attinget finem suum quare creata erat

                      EN THEO KYRIO.

 

(A katolikus vallás békéjében halt meg. Életem Krisztus volt, a halál számomra nyereség. Várom az Úr irgalmasságát és Jézus legszentebb Szívének elválaszthatatlan, teljes, örök birtoklását. Merz Ivan, nyugalomban és békében, boldogan. Lelkem eléri a célt, amelyért teremtve volt: az Úr lstenben.)

 

E sorokat olvasva bámulattal kell tekintenünk erre a fiatalemberre, aki ilyen lendülettel, ennyire tudatosan készült a halállal való találkozásra. Nyoma sincs benne a félelemnek vagy bizonytalanságnak a halál titka előtt. Szavaiból derűs remény és végtelen bizalom tükröződik, bizalom abban az örök jóban, amely a hivők megígért osztályrésze.

 

Élete utolsó napjaiban ismét néhány feljegyzést vetett papírra naplójában, amelynek vezetését még párizsi tartózkodása alatt abbahagyta. Ime egy pár gondolat:

Zágráb, 1928. febr. 10. - Anyuka ma először egyezett bele, hogy családunkban közösen végezzük a szentolvasót. Holnap a Lourdes-i Szűz ünnepe. Ez az ő műve. De azért kell az is, hogy engem annyi betegség érjen, és most még ez az orrműtét, amelynek valószínűleg alá kell vetnem magam, hacsak a Szent Szűz másként nem segít.

Zágráb, 1928. febr. 13. - A kereszt elég nagy rajtunk. Gennyes arcüreggyulladást kaptam. Ma még egy fogamat kihúzták. Anyuka nagyon szenved. Közben látom, szívesen imádkozik. Az este egy fogadalom-félét tettünk, hogy amikor csak a körülmények megengedik, együtt fogjuk imádkozni a szentolvasót. Különös: ez a mi szenvedésünk mintha csodát tett volna Anyukában, aki most elég könnyen imádkozik, még a rózsafüzért is. Ő maga mondja, hogy ma vagy száz Miatyánkot és Üdvözlégyet mondott el. Kísérleti bizonyíték ez arra, hogy a szenvedés a megváltás leghathatósabb eszköze, és hogy megszenteli a lelkeket. Boldogok azok a lelkek, akik örömmel fogadnak Urunk kezéből minden fájdalmat, és Jézussal egyesülve felajánlják Jézus Egyházának elterjedéséért a lelkekben és a társadalomban.

 

Műtétje előtt meglátogatta lelkivezetőjét. Vrbanek atya az életrajzban írt erről a beszélgetésről. Iván annak teljes tudatában jött hozzá, hogy meg fog halni, és Isten azt várja tőle, hogy felajánlja életét azoknak a fiataloknak a javára, akikkel dolgozott. Hivatkozott a földbe esett búzaszemről szóló evangéliumi szavakra, amelynek el kell rothadnia, hogy termést hozhasson, és a következő szavakkal búcsúzott el lelkivezetőjétől: „Igen, már rég meg vagyok győződve: áldozatot kell hoznil Én készen állok!“

 

A Naphoz vezető út

 

Az egész katolikus Zágráb elkísérte apostolát utolsó útjára. De barátai, fiataljai, ismerősei nem elégedtek meg ennyivel. Minden évben; halála évfordulóján Horvátország-szerte megemlékeznek róla beszédekkel, találkozókkal, cikkekkel. A horvát katolikus sajtó ígyekszik minél jobban föleleveníteni és megvilágítani a horvát katolicizmus e mondhatni egyedülálló alakjának lelki nagyságát. Alig négy évvel halála után jelent meg első életrajza baratja, dr. Kniewald Károly tollából. Tanítványa, Lémajer Béla lefordította ezt magyarra, „A lélek tűzharcosa“ címen (Szalézi Művek, Budapest 1940). Az első életrajzot számos más követte, egészen napjainkig. Folyamatban van életrajzának angolra, franciára, olaszra és németre való fordítása.

 

Eszméi, szelleme halála után tovább éltek azok szívében, akik apostolukat és eszmei vezetőjüket látták benne. Egyes elképzelései halála után valósultak csak meg. Így pl. életében nem tudta keresztülvinni egy világi intézmény alapítását azok számára, akik Krisztus Királyságáért akarnak dolgozni, de nincs kifejezett papi vagy szerzetesi hivatásuk. Ezt az elképzelését később egyik volt munkatársa, Sztankovics Marica valósította részben meg, megalapítva az ország első világi intézményét nők számára, „Krisztus Király munkatársai“ elnevezéssel, hogy Krisztus országát hirdessék, terjesszék mások lelkében és a társadalomban ott, abban a munkakörben, ahová a Gondviselés vezeti őket.

 

Hogy mit jelentett Iván a fiatalok számára, azt talán Vinkovci kisváros fiataljai fejezték ki legjobban a sírjára helyezett koszorú felírásával: „Köszönjük neked, Krisztus Sasa, hogy megmutattad nekünk a Naphoz vezető utat!“

 

A Zsinat embere - évtizedekkel a Zsinat előtt

 

1974. május 10-én, halála évfordulója alkalmából szülővárosának püspöke tartott ünnepélyes szentmisét. Szentbeszédében külön kiemelte jelentőségét és időszerűségét. „Merz Iván olyan ember volt - mondotta Pichler püspök -, amilyet a II. Vatikáni Zsinat keres. Laikus hivő volt, - a Zsinat egyik dekrétuma a laikusok apostolkodásáról szól. Ugyanerről a témáról beszél az Egyházról szóló dogmatikus konstitúció. Itt egészen újszerű a tanítás. A keresztény világi hivőknek világban élő szentekké keli válniuk. Meg kell szentelniök ezt a külső világot ott, ahová pap egyáltalán nem tud bejutni. Amikor nemrégiben Merz lván életrajzát olvastam, megértettem, hogy ő valójában rendkivül időszerű ember volt. És nemcsak ma időszerű. Majd ha a világ teljesen megérti a II. Vatikáni Zsinat dekrétumát a világiak apostolkodásáról, akkor lesz csak Iván igazán elismert és korszerű.“ A Zsinat többi iratában is sok az olyan elgondolás - különösen a liturgiára vagy az Egyháznak a mai világban betöltött szerepére vonatkozó határozatban -, amilyeneket már lván szeretett volna keresztülvinni, olyan irányzat, amely már 40 évvel a Zsinat előtt az övé volt. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha a Zsinat iratait összehasonlítjuk életével és munkásságával.

 

Az oltár felé

 

A nagy szeretet, amellyel Iván az Egyházat szolgálta, valamint hősiesen keresztény élete arra indította hazájának egyházát, hogy 1958ban Zágrábban püspöki színvonalon eljárást indítson boldoggá avatása érdekében. 1977. dec. 16-án, születésnapja évfordulóján, földi maradványait a Mirogoj temetőből a Szent Szív templomába helyezték át, abba a templomba, ahol életében naponta részt vett a szentmisén és szentáldozáshoz járult. 1978-ban Zágrábban ünnepélyes szimpozionnal ülték meg halálának 50. évfordulóját. A téma volt: „Dr. Merz Iván személye és jelentősége a horvát egyházban.“ Az összejövetel anyaga megjelent a Zivot-ban, valamint külön almanachban. Ugyanebből az alkalomból kiadták válogatott frásait (cikkek, naplórészletek, lelkigyakorlatos feljegyzések) „Put k Suncu“ (A Naphoz vezető út) címen.

Már négy alkalommal zarándokoltak horvát fiatalok Rómába Ivan emlékezetére, az Egyház és a Szentatya iránti hűségének és szeretetének péidájától vezetve. Az 1980-as évi zarándoklaton, ameiyen 200 fiatal vett részt, a Szentatya először emiítette őt névszerint, és a fiataloknak azt ajánlotta, „igyekezzenek e nagy katolikus laikus nyomdokait követni.“ Tény, hogy egyre több fiatal igyekszík megismerni, egyre többen lelkesülnek eszményeiért. Erről tanúskodik a sok levél, amely a „Glasilo Ivanove Postulatura“ (Iván szentté avatási ügyének hírnöke) c. folyóirathoz érkezik. Közbenjárására egyre több az imameghallgatás, a kapott kegyelem. Reméljük, nincs messze az az idő, amikor Ivánunkat mint boldogot, majd szentet tisztelhetjük.

De bármint határoz is róla az Egyház, megmarad előttünk ennek a lelkes fiatalembernek a példája, aki bebizonyította, hogy a XX. század embere is lehet - már fiatalon - szentéletű. Alig 25 éves korában írta beteg barátjának Párizsból: „ ... úgy tartom, a Gondviselés terve éppen az, hogy felismerjük Jézus életének titkát: szenvedni másokért...“ Az ilyen lélekkel a mai embernek is érdemes és ielket gyarapító foglalkozni!

 

Bővebb tájékoztatást, képecskéket és más hozzáférhető anyagot az érdeklődők a következő címen kaphatnak: Postulatura Ivana Merza, YU-41001 Zagreb, Palmoticeva 33, pp 699.